Szülés utáni depi... avagy kell egy hely, ami csak az enyém :)  

Posted by Verocs in ,


Jó ideje filózgatok már azon, hogy mitévő legyek a blogommal. Kb. egy hónapja, mikor már sokadszorra ültem le ide, és néztem az üres rubrikát, hogy vajon mit is írhatnék...szóval kb egy hónapja első nagy felindulásomban le akartam törölni. Hát, mint látható, ez nemigen jött össze. Leginkább azért, mert nem találtam meg a törlés gombot sehol sem... legalábbis ott nem volt, ahol régen tartották. Utálom! Nah de mindegy is, nem sikerült, így inkább csak lezártam egy időre. Kellett egy kis idő magammal szemben, míg nem rendezem a soraimat az agyamban, és nem tudom, hogy ki a fene is lettem kb másfél év alatt.

Azt gondoltam, hogy mindenre fel tudok készülni. De nem lehet... készültem én, hogy majd jön a depi, és én kemény vagyok, mert hát egy pánikbetegséget már legyűrtem, mit nekem szülés utáni depi. (Amúgy mindigis utáltam a hormonjaim, de most meg főképp utálom.) Aztán ilyen-olyan hullámokban rám-rámtörtek a dpis időszakok. És valahogy úgy érzem, hogy ennek ég közel sincs vége.

Irigylem azokat az Anyukákat, akik mindig mosolyognak, és mindig jó kedvűek... és nem látszik rajtuk fáradtság. Aztán rá kellett jönnöm, hogy kifelé én is tudok ilyen lenni, hiszen ki mondaná meg, hogy a gyereke egy szivattyú, aki csak lemeríti az embert, és ki mesélné úton útfélen, hogy hány átbőgött nap volt mert éppen nem tudtad lenyugtatni. Csak az a rossz, hogy kifelé mindenki tökre happy, meg juhúúú gyerekem van, és aztán egyedül maradsz a szaroddal. Sorry, de ez a lelkiállapot tényleg szar. Szóval, elég nehéz találni olyan embert, akinek nyugodtan mondhatod a kételyed, és kiöntheted a szíved, és megért. Mert jelenleg csak olyan progblémákkal tud foglalkozni az ember, hogy vajon miért sír a gyerek, miért hisztis, miért nem eszik, miért nem beszél... ennek persze fele sem probléma, amit pár nap után belát az ember, de mégis aznap, mikor ez tombol benned, valakinek ki kéne önteni. De kinek? Azoknak a bezzeganyáknak, akiknek tökéletes eszik-alszik gyerekük van? Vagy azoknak a gyerektelen barátoknak, akiknek fogalmuk sincs, hogy min megy keresztül az ember az elején? Esetleg nyomassan két napi szinten a blogomon, hogy mennyire nyúúú, meg nyüssz?

Szóóóval, kicsit egyedül maradtam a gondolataimmal, a depis hülyeségeimmel, kis problémáimmal, a kialvatlanságommal, félelmeimmel... lényegében tényleg nagyon egyedül éreztem magam. Sőőt, valahol most is nagyon egyedül érzem magam. Miért is? Hiába vagyok egész nap "társaságban", nem felnőtt társaság. Hiába találkozom más Anyukákkal, a közös téma mindig a gyerek, és nemigazán kerül szóba a bel vagy külpolitika, sportok, filmek...stb.
Mondjuk a legdurvább az, amikor szembesül az ember azzal, hogy hova tűntek a "barátok". Érdekes mód, vannak azok az élethelyzetek, amikor képesek elmaradozni. Ilyen a terhesség, vagy a szülés is. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány ember maradt meg mellettem másfél év alatt ezekből a "barátokból". De néha csak annyi is jól esne ám, hogy ha kapok egy üzit, hogy jól vagy-e. Persze azt írnám, hogy megvagyok, mert mégsem akarom terhelni a hülyeségeimmel, de legalább kicsit érezné az ember a törődést. Mindegy!

Az is elég nagy "tragédia" nekem, hogy nem olyan vagyok, mint régen. Kívülről. Nem az a méretem, legalábbis, elég nehezen jutok vissza a méretemhez, holott napi kétszer tornázok Icával, az étrendre is odafigyelek, mégis szenvedek, hogy egy kiló x időn belül lecsusszanjon. És igazán 20 kilót szeretnék ledobni, bár ezt inkább letoloncolni kell magamról, mint ledobni. :\

De még ezek is kisebb problémák... sokan mondták, hogy a házasság próbája a gyerek. Nem igazán hittem senkinek sem, mert hát ha két ember szereti egymást, akkor semmi... de semmi... szóval valahogy így. Aztán ahogyan telnek múlnak a hónapok, rá kell jöjjek, hogy valahol igazuk volt. Bár nem gondolom azt, hogy rosszul működne a házasságom, hisz imádom a férjem, mégis néha egy kanál vízben meg bírnám fojtani. Persze, csak átvitt értelemben. De valahogy mégis mintha kicsit több lenne a veszekedés, a türelmetlenség, néha még a harag is. Néha azt gondolom, hogy nem érti meg az Atti, hogy mennyire fárasztó csak itthon lenni, és gyerekezni, vagy éppen éjjel felkelni hozzá, hogy ez egy olyan "munka", aminek nemigazán van szünete. (Főleg úgy, hogy egyáltalán nincs kire hagyni a Bébit, ha szeretnék valamit egyedül csinálni. Még fodrászhoz, körmöshöz is magammal kell vinnem. Nincs Nagyi, akihez le lehetne néha "passzolni".) Szóval, néha úgy gondolom, hogy ő ezt nemigazán fogja fel. A házimunkáról nem is beszélve. Mert ugye most nem úgy van mint mikor csak ketten voltunk. Akkor több ideje volt mindenre az embernek, és több mindent meg is tudott csinálni egy körben. Persze, nekem nem hánytorgatja fel, ha mondjuk nincs minden nap felporszívózva, vagy éppen poros a polc, vagy mosatlan van a mosogatóban, de az is igaz, hogy nem is csinálja meg. Néha úgy érzem, hogy nem tiszteli bennem a nőt, vagy éppen engem. Ez pedig az aktuális önbizalomhiányos állapotomnak nemigazán kedvez. Mert bár nem úgy nézek ki, mint mikor megismert, de akkor is. Szültem neki egy gyereket, igyekszem, hogy úgy nézzek ki... néha annyit mondhatna, hogy szép vagy... de valahogy mindig elsiklunk emellett.... szóval szar.

Próbáltam már többféleképpen kiakpcsolni. Aztán rájöttem, hogy igazából az a gondom, hogy nem tudok már úgy egyedül lenni, ahogy régen. Kell egy hely, ami csak az enyém, csak az én világom, csak rólam szól. Ahol az lehetek, aki voltam. Csak egy kicsit. Így úgy döntöttem - és remélem ehhez tudom is tartani magam - , hogy ez csak az én helyem lesz. :)

This entry was posted at 11/14/2012 and is filed under , . You can follow any responses to this entry through the comments feed .

0 szövegelő

Megjegyzés küldése